vale[ blog ] diary of the last hollow soul

Tegnap este Aival megnéztük a Kalevalát a Trafóban, és jelentem alássan, aki nem látta, bánhatja (bár még lesz valamikor a Bakelitben). Kortárs mű, és ez lerí róla. Furán jöhet ki ez most, mert egy dicséret után ilyet mondani elég ellentmondásos (már csak ismerve a saját véleményemet a nagy kortárs művészetről), de ugyanilyen ellentmondásos maga az előadás is. Azok a részek, amik valóban Kalevala voltak, és a végéig a természetvédős részek is nagyon ott voltak a szeren, viszont a végét abszolút nem tudtam hova tenni. Lehet, hogy bennem van a hiba és még nem nőttem föl ehhez a magassághoz, de nagyon nem értettem, miért kell minimum tíz percig (odabent elvesztettem az időérzékemet, ezért nem mertem húszat írni) egy fém építmény összerakásával szenvedni, és miért szeretkezik olyan hevesen a Nap egy öreg Jegesmedvével. Nyilván ha másodszorra látnám, érteném már ezeket is, de most még nem. Gondolkozok hát rajta. És ha már negatívum: az akusztika nem volt a csúcson, nagyon kellett koncentrálnom, hogy megértsem a szövegeket. De ne tessék ám azt hinni, hogy nem volt jó az előadás. Mert jó volt. Megérdemel egy négyest (ötből), mert amit értettem, az nagyon jó volt, amit meg nem – hát, biztos bennem volt a hiba. A testfestések (amik sajnos gyorsan elkenődtek) nagyon jól néztek ki, az elején azon gondolkoztam, melyiket tetováltatom majd egyszer magamra. A szövegek egyszerűen nagyszerűek voltak, és amennyire én meg tudtam ítélni, a táncok is (ha meg nem is profik, de áll-leejtősek mindenképp). Tetszett – csak azért nem írtam, hogy nagyon tetszett, mert a vége nem tetszett nagyon. A modernre fogékonyaknak kötelező.

Tegnap este a PeCsában Sonata Arctica koncert volt, és jelentem alássan, nagyon jó volt. (Meg kétszázhúsz volt.) Valamivel a Vanishing Point (első előzenekar) kezdése után értem oda, így legalább se a pénztárnál, se a ruhatárnál nem kellett sorba állnom (bár ez utóbbi csak egy pofátlan előzésnek volt köszönhető). A zenéjük (mármint a Vanishing Point zenéje) nem hatott meg – egynek elmegy, zúzós, biztos nagyon jól énekelhető és lehet rá vadakat pogózni, ha valaki ismeri a számaikat, de így idegenként egyáltalán nem tudott megragadni, inkább csendesen tankoltam a fél literes műanyag pohárból a keverőpult magasságában. A Pagans' Mind is nagyjából ugyanez a kategória volt, bár tagadhatatlanul egy kicsit színvonalasabb – viszont nagyon mulatságos volt, ahogy az énekes minden magas hangnál a mellét markolászta. Vagyis az előzenekarok alatt inkább foglalkoztam a mögöttem zakatoló (valószínűsíthetően igen részeg) szlovák jómunkásemberekkel, mint a zenével.
Bezzeg amikor hirtelen lekapcsolták a lámpákat és felhangzottak az első Sonata Arctica-​dallamok! Onnantól kezdve nem volt megállás. Játszottak minden számot, amire csak gondolni tudtam, és talán csak egy olyat, amit nem ismertem. Igazi koncert-​hangulat, laza pogó, folyamatos zúzás és/vagy csodaszép melódiák, szép rocker lányok, hatalmas buli. Nagyon jó volt. Volt Fullmoon, volt Replica, volt minden, ami csak szem-szájnak ingere, a végén még a Vodkát is eljátszották nekünk/velünk. (A koncert előtt beszélgettem egy rockertárssal és kérdezte, hogy melyik számot várom, amire a válasz gondolkodás nélkül jött: Fullmoon, Vodka. Merthogy we need some vodka!) A hangzásra se lehetett panasz, bár az előzenekarok alatt voltak gondok, de a finn mesterek kedvéért összeszedték magukat a keverőpult mögött. A hangulatra meg főleg nem. Rég nem éreztem magam ilyen jól koncerten. Szerencsémre amikor vége lett még járt az egyes vili és az utolsó 103-ast is elértem, úgyhogy szűk háromnegyed óra alatt otthon is voltam.

Ami ma az egyetemen volt… félelmetes. A diszkrét matek (bevmat, ha így valakinek ismerősebb) előadás reggelről borzasztóan unalmas volt, matematikus-módi vezetgettünk be újabb és újabb számhalmazokat (kvaterniók és testvéreik), aztán meg a véges halmazokat szekáltuk. Mindeközben annyira kómás voltam, hogy még olvasni se tudtam kitartóan, pedig direkt vittem magammal a Szép új világot. A gyakorlat se volt jobb (és ráadásul az is három óra, katasztrófa), amilyen fáradt voltam, nagyon nem bírtam tolerálni a tanár stílusát – pedig az utóbbi hetekben örültem, mert kibírtam a gyakorlatokat anélkül, hogy ki akartam volna tekerni a nyakát – úgyhogy maradtak a különböző gyilkossági tervezetek, és a lehető legmaróbb beszólogatás. Úgy tűnik, edzett cinikus az ürge, mert nem látszott rajta semmi.
Mindezek után Aival elmentünk az Artkatakombába egy volt tanárának a kiállítására. Váratlan volt a médium (a szokásos vászonra nem csak festéket pancsolt, hanem madzagokat ragasztott rá, azokkal is formákat rajzolva), de a művek többségét elfogadnám a nappalim falára, ugyan ha pénzt is kéne adnom érte, talán ha három érné meg az árát. Színvonalas kortárs – sajnos nem egy gyakori jelenség. Holnap tervezek menni a Ludwig Múzeumban lévő Keith Haring kiállításra, meg talán a Jégkorszakokra – ez utóbbi ellen csak az ára szól, de az nagyon. Azt meg még mindig nem tudom, holnap kockáztassam-e egy heti költségvetésemet a Sonata Arctica koncert kedvéért, vagy se. Hirtelen döntés lesz.